Legutóbbi verseskötetem 2016. decemberében jelent meg. Az azóta eltelt időszak sorsfordító volt számomra: szembenézés egy betegség diagnózisával, egy súlyos műtét lehetőségével, a halállal. A műtét szerencsésen sikerült, újabb esélyt kaptam a folytatásra.
A műtéti felkészülés ideje alatt, majd utána is kivonultam a világból – nemcsak lelkileg, fizikailag is. Elhagytam „szülőföldemet”, a nyüzsgő várost, Pestet, és egyfajta remeteségbe vonultam. Jelenleg vidéken, természetközelben töltöm mindennapjaimat. Erről az útról szólnak a most készülő kötet versei, egyfajta kivonulásnapló.
A kiadó ajánlása
Szonday Szandra 1983-ban született Budapesten, születése óta Marfan-szindrómával küzd. Életét azonban nemcsak ez határozta meg, hanem a művészet: édesanyja színész, édesapja fővilágosító volt. Szandra gyermekkora óta ír, rajzol, fényképez, évek óta népszerű blogot vezet, cirkusztörténetet és esztétikát tanít, muzeológusként, cirkuszkutatóként dolgozik. Kamaszkori naplója 2000-ben jelent meg Meg vagyok húzatva?! címmel. Első önálló verseskötete, a Rubato 2008-ban, második verseskötete, a Lamento 2016-ban jelent meg. Ezenkívül számos antológiában és folyóiratban helyet kaptak költeményei.
2019-ben úgy döntött, végleg elhagyja a fővárost és gyermekkora nyarainak színhelyére költözik. Ezt tükrözik harmadik verseskötete, az Exodus darabjai, amikben felbukkannak a gyermekkor emlékei, a szenvedéstörténet érlelte életbölcsességek és a tóvidék hangulatai. A versek mondanivalóját erősítik a szerző saját fotói.
Versek a kötetből
Az aszkéta
Nekem a valóság túl nagy falat
tudom, megemészthetetlen, hát
okosan kerülöm, komoly aszkéta,
megtartóztatva magam,
s amíg a világ halad, csak
fulladozzanak a nagyevők, kikből
hiányzik belátás és mérték és akarat
és mit megérteni elméjük képtelen,
azt befogadja gyomruk, mert azt
hiszik, győzni csak úgy tudnak,
ha megnyitják gigájuk, és torkuk
is nyelni kész, szüntelen.
S ha mégis betelnek, egy toll vagy
ujj megszabadít könnyen, és talán még
élvezet is fakad belőle.
Hát nem áhítozom bő lakomák, romlott
étkek felé, erényem éhezni éhség
nélkül, eltelve tudatlan tudással.
Tavaszi áldozat
Anyám mutatta meg hogy az
akácvirág ehető
ebből lesz a méz magyarázta
és kislányos pimaszsággal szakított
fürtöt a fáról gyöngyfogai közt
ropogtatva el a papírszirmokat
Azóta minden tavasszal ha virágba
borulnak a fák ezt a rítust
elvégzem legalább egy fürtöt
anyámra gondolva
és ha a szirmok közt ragadt egy kis bogár
vagy hangya hát ez lett a sorsa
egy isten desszertje lett
tavaszi áldozat
Egy másik test
Majdnem összes sejtem lecserélődött már
azóta, hogy az a kislány voltam, ki bambuszból
íjat fabrikált, fára mászott, és fejjel lefelé
lógva nyilazta ellenségeit, vagy iszapos mélybe merült
társaival a tó titkait felderíteni
cirkuszt játszott, bukfencezett előre és hátra
fából ácsolt korlátokon egyensúlyozott
s hogy hogyan kell az égre lépni: anyjától
fejenállni is megtanult
Az egy másik test volt, ma
minden mozdulat megfontoltan, lassan
behatárolt irányok és szögek között hajlik
forog ízületem vagy akad, roppan
talán csak az idegsejtek élnek
dacosan fejemben, konok emlékképeim, míg
ki nem pusztulnak azok is,
mint korallházukból a polipállatkák,
és maradnak üres mészvázak, zátonyok
csak a fájdalmak gyűlnek egyre
évre év: lerakódott törmelékek
újabb réteg
üledékes rétegekre